A modernista-materialista nyugati eszme a sötét középkor még kezdetleges eszközeivel, majd az azt követő jóval sötétebb huszadik század már a professzionális létrontó eszközparkjával lényegében minden felsőbb szellemi kapcsolattól megfosztotta az emberiséget és így a harcműveszek döntő többségét is. A szent helyeink, templomaink, zarándok helyszíneink kiüresedtek, eseményeink, rítusaink már csak formalitásokban, eltorzulva, belső megélés nélkül ismétlődnek. A folytonos kapcsolódás megszűnt. A szellemi magasságokból az ember az anyag sötétségébe zuhant és itt éli lelkiismeretétől terhes és zaklatott ösztönlény életét. Él ugyan, de a létezéshez már csak a felszínen kapcsolódik, lustán és tehetetlenül sodródik vagy zaklatottan, nyugtalanul siet. Alvó vagy elsötétült tudatállapotában nem tehet mást csak reagál. Reakció emberré lett, aki attól függően, hogy az anyagba zuhant lényének milyen igénye támad, a lelkiismeretének bármikor hátat fordítva hedonizál, lop, csal, öl és egy bizonyos ponton túl pedig már élvezetből pusztít. A szellemét vagy istenét vesztett ember ide jut. A sok is kevés és a kevés is sok. Az inga rángatja, hiszen a tudatában meghasonlott kétszínű ember csak így létezhet.
A tradicionális eszméket követve a létezést a legmagasabból származtatjuk, az Egységből. Harcművészként csak ez az gondolkodás elképzelhető, minden más eltévelyedés és logikai útvesztő. Szembefordulás. A szellemi egység szétszóródása megalkotta a társadalmi rétegrendet, vagy, ahogy a keleti hagyomány nevezi a kasztokat. A harcművészek közvetlenül a legmagasabb társadalmi rend a szellemi vezetők, a hagyományok őrzői alatt helyezkedtek el. Feladatuk volt a szellemi törvények és így az egység cselekedeteken keresztüli megvalósítása, fenntartása, helyreállítása a világban egy magasabb létállapot megőrzése okán. Minden olyan elgondolást, tettet, történést próbáltak megakadályozni és kiiktatni, ami a széles társadalmi rétegeknek egy magasabb létminőséghez való kapcsolódását próbálta megakadályozni.
A harcos élete tehát a tettein keresztül az áldozatiságban mutatkozik meg. Szolgálni az önmagán túlmutatót a legmagasabb értelemben tételezett Egységet. A heroizmus innen gyökerezik. Önfeláldozás. A harcos első feladata megvalósítani a külső változóktól való szellemi függetlenedést és kontroll alatt tartani mindent, ami az anyagba köt. Táplálni, óvni és helyreállítani mindazt, ami felemel, és az egységbe vezet. Ez a harcművész szent háborúja a modernista materializmus ellen, ami az élet minden szegletéből igyekszik kilúgozni a szellemet. A modernista „eszme” a valódi cél fókuszát horizontális útvesztőkbe helyezi. Színes, mézes mázas sziruppal kínálgatja a délibáb vágyakat, melyek megvalósulásukkor mindig kiüresedéshez és csüggedtséghez vezetnek.
Harcművészeti értelemben valódi megértés és szilárd tradicionális alap nélkül a harci mozdulatok szépen lassan átalakulnak öncélú fitnesz gyakorlatokká. A harcművészeti életút és hivatástudat sporttá degradálódik. A sportolók egoizmusuk elsötétedésében, valódi értékek nélkül a „győzelem minden áron” zászlaja alatt elfordulnak önmaguktól és közösségüktől vagy azokhoz önző mód csak a felszínen kapcsolódnak. Az organikus, körkörös energiaáramlás megszakad és kialakul a lineáris gondolatiság. A használat kihasználássá alacsonyul, a bevonódás elszigetelődéssé az áldozat szenvedéssé. A kiüresedett harcos sivárságot hagy maga után. Habár a modernizmus műtrágyái a pénz, státusz és luxus délibábszerűen életben tartják a rendszert, de a lelkiismereten keresztül a valódi cél, az Eszme mindig beszűrődik. A gyötrő lelki fájdalomra a „még több” a gyógyír, és amikor már az elme nem bírja tovább a meggyötört test átleng az inga másik oldalára a szürke, lusta, de szintén céltalan hétköznapokba, időként maró kínnal vonszolva végig az embert rövid sivár életén.
Keresztesi Péter 3. Dan
